Az ADHD és kényszerbetegség együttes jelenléte nagyon sok embernek fura lehet, ugyanis két, nagyon eltérő megnyilvánulási módot figyelhetünk meg. Az OCD esetén egy merev, fókuszált állapot jellemzi az egyént, ahol figyelme teljes egészében a félelmeire és a kényszercselekvések végrehajtására irányul. Az ADHD esetén egy impulzív, a fókusz irányítására és megtartására nehezen képes egyénről beszélünk. A kutatások mégis azt igazolják, hogy a kényszerbetegek esetében 30%-os előfordulása van az ADHD-nak, amely messze meghaladja az átlagpopulációra jellemző gyerekeknél 8-10%-ot, felnőttek esetében 5%-ot. A statisztikák arra is rávilágítanak, hogy a felnőtt ADHD-sok kevesebb, mint 20%-a van tudatában neurodivergens agyműködésének.
Arról, hogy miként maradhat az ADHD diagnosztizálatlan hosszú évtizedeken keresztül, két hosszú videóban beszéltem, amelyek itt és itt megtekinthetőek. Ebben a cikkben az ADHD és OCD kapcsolatáról lesz szó dr. Roberto Olivardia, a Harvard Medical School oktatójának, klinikai pszichológusnak a munkásságát alapul véve, aki a téma szakértőjének számít.
Az ADHD-s agy jellemzője, hogy dopaminra vágyik, amit valamiféle stimuláció, inger által kaphat meg. Ez lehet videójáték gyerekként, csoki, sport, vagy épp egy izgalmas film. Amikor azonban nem talál magának kellő mértékű izgalmas, stimuláló tevékenységet, olyankor elkezdi megteremteni magának az olyan helyzeteket, amelyek az elviselhetetlen monotonitást és nyugalmat felborítják. Szülők számára – akiknek ADHD-s gyerekük van – ismerős a helyzet, amikor gyerekük ok nélkül elkezdi bosszantani testvérét vagy épp a szülőket és nem lehet leállítani. Ugyanez előfordul felnőttként is, legyen szó akár baráti vagy párkapcsolatokról. Az unatkozó ADHD-s fél talál valami apróságot, ami bosszantja és ilyenkor a helyzethez mérten teljesen aránytalan reakcióval találkozhatunk. Természetesen ezt nem akarattal teszi az adott személy. Az ADHD-s agy dopaminra, stimulációra éhes és mindent megtesz azért, hogy létrehozza az ehhez szükséges feltételeket – ha épp nincs más, akkor egy vitát generál. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden ADHD-s agya így éri el az áhított inger megszerzését. Számos más módja is lehet, hogy hozzajusson a stimuláló, monotonitást megszakító állapothoz.
Dr. Roberto Olivardia egy fiktív esetet említ annak szemléltetésére, hogy miként jut hozza egy unalomtól szenvedő ADHD-s agy az izgalmat kiváltó állapot eléréséhez. Egy ADHD-s gyerek órán ül az iskolában és rettenetesen unatkozik, nem köti le az, amit a tanár mond. Ez már így megy egy ideje, amikor figyelme megragad a ,,rák” szón, amelyet a tanár megemlít. A gyerek gondolatai leragadnak ennél a halálos betegségnél és átvillan az agyán, hogy ,,Mi van, ha ő vagy a szülei rákosak lesznek?” Az így létrejövő félelem egy erős izgalmi állapotot hoz létre és a veszélyérzet hatására a gyerek ruminációba kezd. Később elkezdhet akár olvasgatni is a témában, szüleivel beszél erről, megnyugtatást kérhet, hogy biztosan nem fog semmi szörnyűség történni. A monotonitás megszűnik és egy állandó feladat lép a helyébe, a veszély időben történő felismerése és elhárítása. Az ADHD-s agy számára ugyanis nem számít, hogy egy tevékenység pozitív vagy negatív érzéseket vált ki – a lényeg, hogy erős inger legyen.
Dr. Roberto Olivardia szerint vannak OCD-témák, amelyek esetében jobban felmerül az ADHD gyanúja. Ilyen a ,,Just right OCD”, magyar nyelven talán ,,tökéletesség témájú OCD”, amelyben az egyén nem tud megnevezni egy konkrét félelmet, ami miatt tökéletesen kell elvégeznie az adott cselekvéseket, de érzi, hogy így kell tennie. Én magam is emlékszem egy ilyen időszakra kb. 18 éves koromban, amikor tökéletesen kellett letennem a fejem a párnára lefekvéskor. A professzor szerint ez a tökéletességet óhajtó sugallatszerű jelzés szintén a monotonitásból hivatott kizökkenteni az egyént, ugyanakkor egyfajta jelenbe való legyökerezésként is használja agyunk. Megfigyeléseim alapján úgy vélem, hogy nem feltétlen kell az egyénnek szó szerint unatkoznia ahhoz, hogy az agya ilyen jelzést küldjön. Az ADHD-s agyban ugyanis alapból hiányzik az egyensúly, agyunk pedig azon dolgozik, hogy ezt helyreállítsa. Ez a ,,tökéletes cselekvés” OCD-sek számára nagyon ismerős lehet. Ez az érzés amit ilyenkor keresünk olyan, mintha a sorsunkkal, az élet menetével, zajával és zajlásával eggyé akarnánk válni és valahogyan érzelmileg megszilárdítani magunkat az adott ,,így jó és tökéletes” cselekvéssel. Mintha érezni akarnánk, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell. Nem meglepő, hogy az ilyen érzések és cselekvések egy nehéz élethelyzetben – betegség, szakítás stb – könnyebben megjelennek, ugyanis ilyenkor érezzük azt, hogy elveszettek vagyunk és az irányítás nincs a kezünkben. Az impulzuskontroll hiányából adódóan – amely ADHD és OCD esetén egyaránt megfigyelhető – az egyén tenni akar valamit. Az elfogadás – amely az egészséges és megfelelő út lenne – nem opció, ugyanis az elfogadás során nem történik semmi stimuláló az ingerre éhes agy számára. Talán ez is az oka annak, hogy a kényszerbetegség legyőzése egy űrt, hiányt hagy az adott személyben, aki számára megszűnik a nagy mértékű stimuláló inger, szorongás, amelyet évekig érzett. Ezért is fontos része a gyógyulás folyamatának az intenzív testmozgás és egészséges módon stimuláló tevékenységekbe való elvesztődés.
Meglátásom szerint nagyon nehéz elkülöníteni bizonyos OCD-témákat, mint ADHD-ra jellemzőeket, ugyanis bármilyen megjelenő gondolat, ami szorongást okoz és obszesszióvá válik, stimulációként hathat. Az ADHD-s személyekre – akár OCD-sek, akár nem – sokkal jellemzőbb a rumináció, rágódás bizonyos problémákon, túlgondolás, panaszkodás, mivel ezek során az egyén hozzajut ahhoz a stimulációhoz, amire az agyának szüksége van. Bizonyára olvastunk már arról, hogy a panaszkodás miként tud szokássá és függőséggé válni. A cselekvéseink megszilárdulásáért és szokássá válásáért ugyanis szintén a dopamin a felelős. Minden alkalommal, amikor rágódunk egy problémán, remélve, hogy megoldást találunk vagy akár panaszkodunk, agyunk ezeket jutalomként éli meg. Az elégtétel, amit érzünk, ha valakinek jól beolvasunk vagy megmondjuk a magunkét hozzajárul ahhoz, hogy legközelebb is keresni kezdjük ezt az érzést. Ugyanígy a kényszerbetegek esetében is megfigyelhető, hogy elégtétel, megnyugvás, megkönnyebbülés követi a kényszercselekvések elvégzését, a megerősítés kérésének kielégülését vagy akár a kényszeres betegségek utáni netes keresgélést.
A harvardi specialista állítása szerint a testközpontú ismétlődő viselkedésekkel kapcsolatos kényszercselekvések (body focused repetitive behavior) jelentős hányadának esetében ADHD-s személyről beszélhetünk. Dr. Olivardia szerint – bár nagyon sok gyerek esetében OCD-tüneteket állapítanak meg – ezek valójában inkább ADHD-s gyerekek. ,,Általában azzal kezdődik, hogy a gyerek figyelmét megragadja, eltereli egy kis bőrdarab az újján vagy körmei hosszúságának egyenetlensége.” – állítja a professzor. Egy neurotipikus gyerek észreveszi ugyan ezeket, de mégis ellen tud állni a késztetésnek, hogy lecsípje a bőrdarabot vagy elkezdje rágni a körmeit. Az ADHD-s gyerekek és személyek azonban gyenge impulzuskontrollal rendelkeznek és muszáj tenniük valamit a helyzet orvoslása érdekében. Ezen testközpontú repetitív viselkedés az ADHD-s személy számára stimuláció, inger gyanánt szolgál és kis dopamin-adagokat jelent, amelyek felerősítik a fókuszt és a motivációt. Ez a viselkedés segít legyökerezni a jelenben és úgy működik, mint egy fidget spinner, a játék, amelyet terapeuták is gyakran javasolnak ADHD esetén, hogy az illető valamilyen cselekvést végezve kielégítse stimuláció iránti vágyát és a jelenben maradjon.
A trichotillomania (hajtépkedés), amely szintén OCD-s kényszercselekvésként ismert, dr. Olivardia szerint szintén az ADHD-s ingervadászat egyik jellemzője. Gyakran társul ehhez a haj megevése vagy ajkak szétrágása, köröm vagy bőrdarabok megevése. Ezek a cselekvések konkrét, célorientált aktivitásként működnek és sikerélmény érzésével járnak. Ezek aztán – bármennyire is káros viselkedésről beszéljünk – megerősödnek az egyénben és az instant kielégüléshez vezető könnyű útként szolgálnak.
Ezen cselekvések a stimuláció mellett megnyugtatásként is szolgálhatnak. A bőr-, vagy körömrágás, hajtépkedés egyfajta transzba is juttathatja az ADHD-s személyt, amely állapot menekülésként szolgál a letaglózó és megterhelő, végrehajtói funkciókat kimerítő mindennapokból.
Ugyanitt érdemes megemlíteni – hiszen egyértelműen látszik a hasonlóság – a sportolók által használt rituálékat és babonákat, amelyek szerepe szintén ezt a kettősséget szolgálja: lehorgonyozni a jelenben és egyfajta transzba kerülni, ezzel is eltávolítani a nyomást és az előttük álló, megterhelő, tökéletesen végrehajtandó cselekvésektől távol kerülni. A rituálék rejtett szuperereje című cikkben említettem azt a – négy egyetem által végzett – kutatást, amelynek részeként kimutatták többek között azt is, hogy a rituálék végrehajtása egy dolgozat vagy sportteljesítmény előtt jelentős mértékben megnövelte az elért eredményt, szemben azokkal, akik nem végeztek hasonló rituálékat.
A kényszeres gyűjtögetés egy másik érdekes jelenség, amelyet a kényszerbetegséggel kapcsolnak össze. Meglátásom szerint ebben az esetben a végrehajtói funkciók és az érzelmi diszreguláció együttesen fejtik ki hatásukat. Amikor egy tárgytól meg kellene szabadulnunk, mert már nem használjuk vagy elhasználódott, akkor az adott tárgyhoz kötődő emlékek, személyek erős érzelmeket váltanak ki az ADHD-s személyből, aki veszteségként élhet meg minden ilyen szelektálást és egy indokolatlanul aránytalan ragaszkodást mutat az adott tárgy iránt. Saját magamon tett megfigyeléseim alapján ez kétféleképpen szolgálja a stimuláció iránti vágyat: az adott tárgy által visszatérünk egy olyan pillanathoz, amelyben erős érzelmek voltak jelen és ezeket újra aktiváljuk vagy egyszerűen agyunk felnagyítja a tárgy jelentőségét – akárcsak egy egyszerű cselekvését a fennt említt ,,tökéletes cselekvés” esetében -, ezzel egy erős dilemma és stresszhelyet elé állítva, amely stimulációval szolgál.
A dyslexia esetében szintén kiugró, 30% körüli az ADHD-sok aránya. Az olvasási nehézségekből fakadó szorongás mellett az állandó újraolvasás szükségessége hozzajárul ahhoz, hogy az egyén bizonytalanná váljon saját képességeivel, szövegértésével kapcsolatban. Ez a kétely az, ami az adott személyt újraolvasási kényszerbe taszíthatja, amely során az illető 10-20 alkalommal is újraolvashatja az adott szövegrészt, annak ellenére, hogy tisztában van az olvasottakkal és megértette azt. Önmagunk önértékelésének és önbizalmunk zuhanásának velejárója a félelem és kétely, mivel agyunk elkezd ezen torzult önkép alapján dolgozni és úgy ítéli meg, hogy a mi esetünkben sokkal nagyobb a hiba lehetősége, így folyton résen kell lenni.
Dr. Roberto Olivardia szerint nagyon fontos beazonosítani azt, hogy az OCD megalkotásában és ingerteremtésre való felhasználásában nem-e az ADHD játsza a kulcsszerepet. Elmondása szerint ebben az esetben ugyanis előfordulhat, hogy az ADHD kezelésével az OCD tünetei is nagy mértékben csökkennek vagy akár meg is szűnnek. A gyógyszeres kezelés beállítása szempontjából mindenképpen fontos helyesen beazonosítani mindkét állapotot. Amennyiben az illető kényszerbetegségét nem az ADHD hajtja, de ADHD-val is rendelkezik, akkor az ADHD gyógyszeres kezelése által – amely javítja a fókuszt – felerősödhet az OCD-témára való fókusz, lévén, hogy az illető számára ez áll figyelme középpontjában.
Hosszú ideig diagnosztizálatlanul maradt ADHD esetén könnyedén születhet hibás diagnózis, amennyiben az adott személy csak akkor fordul szakemberhez, amikor az élethelyzetből és alulstimuláltságból adódóan depressziós vagy kényszerbetegségre utaló tüneteket mutat. Ebben az esetben a tünet – depresszió, kényszerbetegség – diagnózissá válhat, míg az ADHD továbbra is rejtve marad. Talán ez az oka annak, hogy nagyon sokan írnak arról, hogy sok évnyi sikertelen antidepresszánssal történő kezelés következtében az ADHD-s kezelés hozta meg az áttörést. Senki nem fordul szakemberhez arról panaszkodva, hogy rengeteg ötlete van, folyton valami izgalmas dologba fog és ilyen munkát végez és egyszerre több minden is érdekli. Ha valakinek szerencséje volt és életét úgy alakította, hogy az kiszolgálja ADHD-s szükségleteit, akkor csak egy nehéz élethelyzet esetén fogja megtapasztalni különleges agyműködésének másik extremitását és kellemetlen oldalát.
Az ADHD és kényszerbetegség nem megfelelő beazonosítása a terápia hatékonyságát is alááshatja. A kényszerbetegség kezelésére használt expozíciós terápia során Dr. Olivardia egyik páciensét – kitéve félelmeinek – arra kérték, hogy belenyúljon a szemetesbe. A súlyos tisztasági kényszerrel küzdő személy szorongása azonban mintha megszűnt volna. Kérdésére, hogy mire gondol éppen, páciense azt válaszolta, hogy Disneylandbe készülnek és nagyon várja, folyton csak erre gondol. Az ADHD-s agy számára a pozitív inger erősebb volt, mint a negatív, így győzött. Ez alapján könnyedén kikövetkeztethető, hogy nagyon sok ADHD-s esetében az élethelyzet és körülmények változtatásával nagy mértékben csökkenhetnek a kényszerbetegségre utaló tünetek, amennyiben ismét izgalmas és eseménydús hétköznapoknak néz elébe az adott személy.
Az ADHD és kényszerbetegség kapcsolata szorosabb, mint gondolnánk. Bízom benne, hogy ez a kétrészes cikksorozat segít beazonosítani az okokat önmagunk vagy szeretteink cselekvései mögött és hozzasegít egy hatékonyabb kommunikációhoz a szakemberrel való munka során.