A ,,pure o”, azaz sima obszesszió egy megnevezés, amellyel a kényszerbetegség egyik megnyilvánulását illetik. Nagyon sokáig úgy tekintettek erre, mint a kényszerbetegség azon formája, amely nem tartalmaz kompulziókat, azaz kényszercselekvéseket, helyette ,,csak” állandó belső vívódással küzd az egyén valamilyen OCD-s témával kapcsolatban.
Sima obszessziók megnyilvánulhatnak bármilyen OCD-típus esetén: vallásos OCD esetén folytonos imádkozással, párkapcsolati OCD esetén érzelmeink állandó ellenőrzésével (Vajon mit éreztem ebben a pillanatban? Vajon érzem-e hogy szeretem, amikor kimondom, hogy szeretem? stb), hamis memória OCD (fake memory OCD) esetén állandó agyalással azzal kapcsolatban, hogy ,,Mi történhetett még azon este, amikor a buliban voltunk?” vagy ,,Nem-e mondtam valami oda nem illőt?” Megjelenhet bizonyos gondolatok semlegesítésének formájában, például beugrik egy negatív gondolat, amelyet ott és akkor nem szeretnék megtapasztalni és megpróbálom elnyomni és valami pozitívval helyettesíteni. A pure O vegyülhet látható kompulziókkal is, például az előbb említett példát alapul véve, újra végrehajtom az adott cselekvést – annak ellenére, hogy nem lenne rá szükség – azért, hogy ezúttal a pozitív gondolat legyen a fejemben és teljesen kizárjam a negatív gondolatot és érzést.
A kompulziók repetitív, ismétlődő cselekvéseket jelentenek, amellyel a kényszerbeteg személy a kontrollt kívánja megragadni és/vagy el akarja nyomni a kéretlen gondolatokat, semlegesíteni akarja őket. Ennélfogva ezek a mentális cselekvések szintén kényszercselekvések, csak épp fejben végzi az egyén.
Ezek a mentális kompulziók ugyanúgy az egyén obszessziójának az eredményei, irracionális reakciók az egyén számára fontos dolgok irányítása érdekében. Nagyon gyakran a kényszerbeteg személy a gyógyulás útján járva is belesétál ezen mentális kompulziók csapdájába, azáltal, hogy figyeli, hogy még mindig megjelennek-e a kényszergondolatok vagy negatív érzések valamivel kapcsolatban. Látható, hogy ebben az esetben maga a gyógyulás obszessziója váltja fel az előző obszessziót és rabolja el ugyanúgy az egyén figyelmét. Az OCD leküzdése során felmerülő csapdákról a Csapdák a gyógyulás útján című cikkben írtam bővebben.
Az első lépés a Pure O-val való megküzdés során az, hogy felismerjük ezeket a mentális kompulziókat és kiváltó okait. Vegyünk egy papírlapot és írjuk le pontosan, hogy mikor, milyen mentális kompulziókat végzünk. Nagyon sok esetben ezek leírása is nehézzé válhat. Megtörténhet, hogy az egyén annyira hisz ezek biztonságot adó erejében, hogy nem akarja leírni vagy elmondani akár a terapeutának, mivel ezzel félelmei valóssá válnak vagy elvész ezen cselekvések védelmező ereje. Ebből is látszik, hogy ezen kényszercselekvések mennyire az egyén szubjektív világának részeivé válnak és a kényszerbeteg – bár gyógyulni akar – de mégis ragaszkodik kompulzióihoz és védelmezi a kényszerbetegségét. A kettő együtt, gyógyulás és védekezés együtt nem lehetséges. Nem győzhetjük le a kényszerbetegséget úgy, hogy magunkhoz öleljük. Ennek a felismerése kulcsfontosságú a kényszerbetegség legyőzéséhez.
Egyik módja a mentális kompulziókkal való megküzdésnek – a felismerésük után – figyelmünk átirányítása valamilyen más cselekvésre, amelyet épp végezhetünk (mosogatás, ruhák hajtogatása stb). Vigyázzunk azonban, hogy figyelmünk átirányítása ne legyen önmagában is egy kompulzió, azaz ne elnyomni akarjuk ezzel az általunk nemkívánatosnak bélyegzett gondolatot. ,,Mi a különbség, hiszen mindkét esetben átirányítjuk a gondolatainkat?” – kérdezhetetik. A különbség abban rejlik, hogy mit érzel a gondolat átirányítása közben. Félelem és szorongás lesz úrrá rajtad és villámsebesen szabadulni akarsz az adott gondolattól vagy nyugodtan felismered, hogy ismét megjelent az adott gondolat a fejedben és itt az ideje valamivel elfoglalni magad vagy akár valami hasznos dolgon gondolkodni, ahelyett, hogy ismét hosszú percekre vagy akár órákra elvesznél az OCD útvesztőjében.
Természetesen ez könnyebben megy, ha az egyén szembenéz félelmeivel és képes átkeretezni az adott, számára fontos dolgot, helyzetet és más perspektívát kidolgozni, ahonnan a dolgokat szemlélheti. Emil Cioran, román filozófus, egy anekdóta szerint azzal megmentette egy nő életét azzal, hogy munkáiban az élet értelmetlenségéről írt. A nő depressziós volt és számos dolog nyomasztotta az életével kapcsolatban, ami arra késztette, hogy öngyilkosságon gondolkodjon. Emil Cioran művét olvasva új perspektívába helyezte problémáit. Ha az életnek semmi értelme és mind meghalunk egyszer, akkor a nagyobb képet nézve a problémáinak sincs semmi értelme, ennélfogva a problémájához kötődő érzései is semmissé váltak és az öngyilkosságnak sem volt értelme miattuk. Persze, nem azt mondom, hogy az élet értelmetlenségét fogadjuk el, mint perspektívát, csupán azt, hogy félelmeinktől szorongatva gyakran látásmódunk beszűkül és az egyetlen dolog, ami leköti figyelmünket az maga a félelem és a veszély. Ahhoz, hogy lehetőségünk legyen új perspektívát találni, egy pillanatra hátrébb kell lépjünk és félelmeinket, aggodalmainkat egy nagyobb távlatból, más szemszögből megvizsgálni.
Figyelmünk irányításának edzésére végezzünk egy kis gyakorlatot. Indítsuk el kedvenc zenénket és figyeljünk az énekes hangjára. Kis idő múlva irányítsuk át figyelmünket az énekes hangjáról a gitárra, dobra vagy más, a dalban megjelenő hangszerre. Ha figyelmünk ismét az énekesre terelődik, ne legyünk mérgesek. Vegyük észre és nyugodtan irányítsuk vissza a hangszerre. Megfigyelhetjük, hogy a hangszerre fókuszálunk ugyan, de azért az énekes hangja is ott van a háttérben. Ilyenek az OCD-s gondolatok is, amelyek bekéredzkednek a figyelmünk fókuszába, de mi döntjük el, hogy megadjuk-e nekik ezt a fókuszt. Ha egy számunkra kedves személlyel beszélgetünk és zsebünkben rezegni kezd a telefon – ugyan észleljük – de nem nyúlunk rögtön oda, figyelmünket mi irányítjuk, a döntés a mi kezünkben van. A kényszerbetegség legyőzésénél kulcsfontosságú, hogy megértsük, hogy nem lehetünk passzívak.
A döntés, figyelmünk irányítása a mi kezünkben van és ha félelmeink, aggodalmaink be is furakodnak, tekinthetünk úgy rájuk, mint egy véletlenül megválaszolt hívásra, amely esetében nyugodtan közöljük az illetővel, hogy épp nem érünk rá. Az OCD-s félelmek persze ennél ijesztőbben jelennek meg és úgy érezhetjük, hogy muszáj ráérnünk, hiszen életveszélyt kell hárítanunk. Azonban – ahogy a Tökéletesség – lehetséges ez? című cikkben írtam róla – ha válaszolunk elménk jelzésére, akkor csak egy végtelen veszélyelhárító üzemmódba lépünk, amelyben veszélyérzésből és észlelésből csak több lesz kevesebb helyett. Amiből viszont kevesebb lesz az az időnk, amelyet önmagunkra és szeretteinkre fordíthatunk. Mérlegelnünk kell és agresszívan fellépni a félelem ellen. Nem félelmeink ellen. Nem a szolgálatukba állni. Hanem a FÉLELEM ellen. A gyógyulás útján járva megértjük Winston Churchill szavait: ,,Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem!”