Az OCD története
A kényszerbetegség – vagyis az obszesszív és kompulzív viselkedés – tudósok szerint azóta létezik, amióta az ember. Megőrzött írásos dokumentumok azonban csak a középkortól kezdve árulkodnak a kényszerbetegség jelenlétéről az emberiség történetében. Természetesen ekkoriban nem obszesszív-kompulzív zavar néven vált ismertté, hanem túlzott lelkiismeretességnek tekintették.
A 14.-től a 18.-ig századig a kényszerbetegség fő témája a vallás és annak gyakorlása köré épült. Úgy vélem feltételezhetjük, hogy jelen voltak ma ismert kényszerbetegség-témák is, azonban az írástudók a papság és a tudományos területeken dolgozók köréből kerültek ki, akik kis számban voltak az összlakosságot tekintve. Számukra – legyen szó vallásról vagy tudományról – Isten és a bibliai tanítások központi szerepet foglaltak el.
A túlzott lelkiismeretességet, skrupulozitást (scupulosity) vallásos értelemben azokra a személyekre értjük, akiknek obszessziói a vétkezés, bűnös cselekedetek köré épülnek. Az egyén meg van győződve arról, hogy halálos bűnt követett el és pokolra jut, ezért gyakran kompulziókat végez, amely lehet imádkozás, önsanyargatás (önbüntetés) vagy egyéb cselekvések. A kompulziók lehetnek mentálisak is, amelynek során az egyén igyekszik elnyomni gondolatait. A szó a latin Scrupulom szóból ered, melynek jelentése éles kő, amely a szúró fájdalomra utal, amelyet az illető a lelkiismeretéből fakadóan érez. Ebben a cikkben kronológiai sorrendben említek pár személyt, akik a bűn gondolatától szenvedtek és szenvedéseiket megörökítette a történelem.
A német teológus, Johannes Nider (1380-1438) az Egy félénk lelkiismeret vígasztalása című munkájában – amelyet 1494-ben publikált – egy apácáról ír, akit Kunegondnak hívtak és aki állandó félelemben élt, mivel úgy gondolta, hogy a gyónásai nem voltak elegendőek. A rettenetes félelmet attól, hogy halálos bűnt követett el hosszas bőjtölésekkel próbálta enyhíteni (önbüntetés – a semlegesítés egy formája) amelyek az életét is veszélybe sodorták.
Az olasz domonkos szerzetes, Firenze érseke, Firenzei Antoninus (1389-1459) a lelkiismeretes tudatot úgy írta le, mint egy vad, alaptalan félelmet, amelyben az egyén úgy érzi, hogy nem imádkozott eleget vagy más módon nem cselekedett Isten akarata szerint. Antoninus úgy gondolta, hogy ennek fizikai okai lehetnek, nem pedig sátániak. Ezzel az első emberek egyike volt, aki rávilágított arra, hogy az obszessziók valamiféle betegségként vagy rendellenességként jelentkeznek. Az javasolta az ebben szenvedőknek, hogy álljanak ellen az imádkozás és gyónás iránti késztetésüknek. Láthatjuk, hogy mennyire nehéz lehetett abban a korban a vallásos kényszerrel küzdőknek. Akárcsak ma, azoknak akik tisztasági, ellenőrzési vagy morális obszessziókkal küzdenek, nehéz volt megmondani, hogy mennyi is az elegendő és hol kell meghúzni a határt. Az egyén mindig érezhette úgy, hogy nem tett eleget, hiszen ez egy szubjektív élmény és ennek következtében könnyedén a 100% bizonyosság a kényszerbetegség esetén – Lehetséges ez? című cikkben említett futóversenyes példa szenvedő alanyának helyzetébe kerül az ember. Jean Charlier de Garson-t idézve Firenzei Antoninus az extrém lelkiismeretességből feltörő gondolatokat kutyákhoz hasonlította, akik ugatnak, csaholnak a járókelőkre és amelyekre a legjobb reakció az, ha figyelmen kívül hagyjuk őket. Ezzel a megközelítéssel meghaladták korukat és ma is ismert nézőpontot képviseltek.
Luther Márton (1483-1546) neve valószínűleg mindenki számára ismerős. Kevesen tudják azonban, hogy Luthert szintén kényszergondolatok gyötörték. Még az 1507-es felszentelése után is állandóan foglalkoztatta az örökkévalóság kérdése. Nagyon zavarták a testi vágy, harag, gyűlölet vagy irigység érzései, amelyek megjelentek benne, akármennyire is próbálta meg elnyomni őket. Emellett voltak időszakok, amikor istenkáromló kényszergondolatok gyötörték és állandó késztetést érzett az istenkáromlásra. Mindez teljesen érthető, hiszen életét áthatotta az örökkévalóság elnyerésének kérdése – és ahogyan arról a cikkeimben részletesen írtam – elméje folyamatosan úgy próbálta megvédeni, hogy feltette a kérdést: ,,Vajon most miként, mi által tudhatok vétkezni és ezzel kárhozatra jutni?” Csakhogy ezáltal folyamatosan ezek a gondolatok kerültek előtérbe. Gyakran zavarták olyan képek imádkozás közben, hogy az ördög van épp mögötte és annyiszor járt gyónni, hogy már zavarta lelkésztársait (megerősítés kérése, felelősség leadása – ,,Ugye nem tettem semmi rosszat? Ugye megbocsájtást nyerek” belső érzésvilág, amely annyira ismerős a kényszerbetegek számára). Állítólag így beszélt ezekről a gondolatokról: ,,Kétféle istenkáromlás létezik. Az egyik az akaratlagos, aktív forma, amikor mi magunk akarattal, cselekedetünk tudtában követünk el istenkáromlást. De másodsorban ott van a passzív istenkáromlás, amely során az ördög perverz gondolatokat ültet fejünkbe akaratunk és ellenállásunk ellenére. Ezen gondolatok által Isten azt akarja, hogy elfoglaljuk magunkat és ne lustálkodjunk, hanem harcoljunk ellenük és imádkozzunk.” Az imádkozás így válhat kényszercselekvéssé. Luthernek tehát nem sikerült rátalálnia a helyes megoldásra a kényszergondolatokat illetően.
Loyolai Szent Ignác (1491-1556) portré
Loyolai Szent Ignác (1491-1556), spanyol pap, teológus, a jezsuita rend alapítója ezt írta: ,,Miután kitapostam két szalmaszálból alkotott keresztet, vagy miután gondoltam, mondtam vagy tettem valamit, mintha belülről jönne egy gondolat, hogy vétkeztem, bűnt követtem el. Nyugtalanság önt el, mert egyszerre kételkedek, hogy bűnt követtem el és tudom, hogy nem. Ez egy igazi kísértés, amit az ellenség állít. Az elköteleződés az iránt, hogy megbizonyosodjon valaki, hogy Istennek tetszetősek tettei, nagyon erős. Ha nem tudják meggyőzni magukat, akkor bűnbánatba bocsájtkoznak. Ha ez sem segít enyhíteni szorongásukat, akkor gyötri őket a kétely és rituálékba bocsájtkoznak.” Ez az eset is mutatja, hogy a kényszerbetegség a szimbólumok és asszociációk által – az egyén által fontosnak megítélt kérdésben – mennyire képesek bekúszni az egyén életébe és bonyolítani azt.
Richard Baxter (1615-1681), Shrophsire-i egyházi vezető, költő és teológus hosszasan írt a melankóliáról (amely névvel szintén elkezdték illetni a kényszerbetegséget) és a lelkiismeretességről: ,,Néhány melankólikus, lelkiismeretes ember megkérdőjelez mindent, amit eszik, iszik vagy visel, azon aggódva, hogy nem-e túl sok vagy túl kellemes. Baxter hosszasan leírta a melankólia természetét és útmutatást is igyekezett adni az ebben szenvedőknek: ,,Amikor ez a betegség túl messzire megy, akkor a tanácsok és útmutatások hiábavalónak bizonyulnak. A barátok feladata tehát segíteni a helyzet kezelésében. Amennyire csak lehet tereld el őket a gondjukat okozó gondolatoktól. Foglald le őket valamilyen beszélgetéssel vagy üggyel, emelje ki őket az állapotból, de szeretetteljes megközelítéssel. Ne legyenek sokáig egyedül, szerezz nekik megfelelő társaságot. Ne hagyd őket tétlenkedni, hanem valamilyen kellemes munkára buzdítsd, amely lefoglalja a testet és a gondolatokat.”
A ma kényszerbetegségként ismert rendellenesség, első nyilvános bemutatása John Moore (1646-1714), Norwich püspöke által történt II. Mária angol királynő jelenlétében. Beszédében a vallási melankóliáról beszélt és a jó erkölcsű hívek esetét mutatta be: ,,Szemtelen és olykor istenkáromló gondolatok gyötrik őket, annak ellenére, hogy igyekeznek elfojtani őket. Félnek attól, hogy amit tesznek az annyira hibás és alkalmatlan, hogy Isten elé tárják őket, hogy nem fogadja el azokat. Miközben gyakorolják hitüket, néha szemtelen és istenkáromló gondolataik támadnak. Minél többet küzdenek velük, ezek annál inkább növekednek. Azt is megjegyezte, hogy akik alaposak voltak e tekintetben, azok jó emberek voltak, mert a rossz emberek ritkán szenvednek ilyesmitől. A kényszerbetegek karakterének bemutatása mellett azt is megtudjuk ebből a részletből, hogy tetteik a gondolatok enyhítésére hiábavalóak voltak.
John Moore (1646-1714) Norwich püspöke
Mivel a kényszerbetegondolatok mindig a számunkra legfontosabb dolgok iránt törnek ránk, ezért érthető, hogy ebben a korszakban miért a lelkiismeretesség kérdése köré épült a dokumentált esetek túlnyomó többsége. Az emberek legtöbbször a helyi klérushoz, egyházi személyekhez fordultak segítségért. Előfordult, hogy az obszessziókkal küzdőket köpölyözéssel próbálták gyógyítani.
Az idő előrehaladtával, az 1700-as és 1800-as években egyre több – ma is ismert – OCD-téma látott napvilágot és tárult az orvosok elé. Gyakorivá vált a tisztasági kényszer, az ellenőrzési kényszer, a szifilisztől való félelem, agresszív és szexuális tartalmú obszessziók. A valláshoz kötődő kényszergondolatok száma csökkent, amit valószínűleg a felvilágosodásnak és az ember világról alkotott képének formálódása is okozott. Ez is rámutat arra a tényre, hogy az OCD-témák az egyén szubjektív világának és élethelyzetének változásaival, valamint a külső világ által megszabott új irány és változások hatására egyaránt cserélődhetnek.
Az OCD modern fogalmai a tizenkilencedik században kezdtek kialakulni, amikor a pszichológia, a frenológia és a mesmerizmus népszerűvé váltak. Miközben az orvosok azért küzdöttek, hogy megértsék az elmebetegeket, a filozófián, a fiziológián és a politikai gondolkodáson átívelő intellektuális áramlatok befolyásolták őket. A megszállottságokat, amelyekben a belátás megmaradt, fokozatosan megkülönböztették a téveszméktől, amelyekben nem.A befolyásos orvosok nem értettek egyet abban, hogy az OCD forrása az akarat, az érzelmek vagy az intellektus zavaraiban rejlik.
Megkísérelték megérteni a kényszereket és rögeszméket különböző tág kategóriákon belül, amelyeket ma olyan állapotokként azonosítunk, mint a fóbiák, pánikbetegség, agorafóbia, hipochondria, mániás viselkedés és még az epilepszia bizonyos formái is.
Henri Dagonet (1823-1902) francia pszichiáter, a kényszer egyfajta impulzusnak, az OCD-t pedig a folie impulsiv (impulzív őrültség) formájának tartotta. Állítása szerint ebben a betegségben, az erőszakos, ellenálhatatlan késztetéseklegyőzték az akaratot, és rögeszmékben vagy kényszerekben nyilvánultak meg. A jelenséget a következőképpen jellemezte: „minél inkább megpróbál valaki elvetni egy gondolatot, annál inkább ráerőszakolódik az elmére, minél inkább igyekszik megszabadulni egy érzelemtől vagy hajlamtól, annál energikusabbá válik.”Bár Dagonet az OCD-t impulzuskontroll-zavarnak tekintette, úgy látta, mint egy zavart és az akarat kudarcát, hogy kontrollálni tudja ezeket az impulzusokat; ez a koncepció különbözik azoktól az ellenállhatatlan impulzusoktól, amelyek szerves patológiás körülmények között jelentkeznek, mint például az epilepsziák vagy a homloklebeny károsodása.
Jean-Pierre Falret (1794-1870)
Mivel a túlzott kételkedés az állapot általános jellemzője volt és mivel az ebben szenvedő személy képtelen volt elviselni a kétséget és a bizonytalanságot, amelyet az OCD okoz, sok éven át nem, nem hivatalosan ,,kételkedő betegségként” ismerték. 1850-ben a francia pszichiáter, Jean-Pierre Falret (1794-1870) a folie du doute kifejezést használta, ami azt jelenti, hogy a ,,kétség őrültsége”. 1875-ben egy másik francia pszichiáter, Henri de Grand du Saulle (1830-1886) kiadott egy könyvet La folie du doute avec délire du toucher címmel, ami azt jelenti ,,A kétség őrülete az érintés delíriumával (téveszmék).”
Mielőtt továbbmennénk, érdemes megemlítenünk Falretről elkötelezettségét a mentális betegek helyzetének előmozdítását illetően. Heves ellenfele volt a pszichiátriai redukcionizmusnak, amely megfosztotta a mentális egészségügyi problémával küzdő betegeket jogaiktól. Falret úgy küzdött az igazságtalanság ellen, hogy mélyen humánus megközelítést javasolt, a mentális egészségügyi problémákkal küzdők tiszteletben tartásával. Azt mondják, 1835-ben Falret angliai és skóciai menedékházakat keresett fel, és aktívan hozzajárul az 1838 június 30-i őrültségről szóló törvény előkészítéséhez, amelynek célja az elmebetegek polgári jogainak helyreállítása volt. Valójában a mentális problémákkal küzdők korának igazi és talán egyedülűlló szószólója volt, és állítólag azon véleménye mellett állt ki ismételten, miszerint ,,a mentális betegek meggyógyulhatnak, és a társadalomban és a munkahelyen elfoglalt helyük biztosítása garantálná biztonságukat.”
A 19. század végére és a 20. század elejére az öröklődés és a degeneráció fogalma számos intézményben meghonosodott, részben Gregor Mendel genetikai alapelvei felfedezésének eredményeként. Valentin Magnan (1835–1916) francia pszichiáter az OCD-t „folie des degeneres”-nak (a degeneráció pszichózisának) tekintette, ami a hibás öröklődés miatti agyi patológiára utal. Ennek a feltevésnek az alapját az adhatta, hogy az abuliát vagy az akarat vagy a kezdeményezés hiányát neurológiai állapotokban (például szélütésben) észlelik, és az akaratzavart vagy az akarathiányt a rögeszmés klinikai kép részének tekintik. A neurodegenerációnak ez a koncepciója nemigen csökkentette a mentális betegségekkel kapcsolatos megbélyegzést és azok számára, akik már korábban is titkolózóak és túlérzékenyek voltak rögeszmés és kényszeres viselkedésük miatt, ez további okot jelentett betegségük eltitkolására. Talán ez az oka annak, hogy a 20. század végén az OCD-re, mint titkos betegségre tekintettek.
Míg Franciaországban az érzelmi és akarati nézetek uralkodtak, a német pszichiátria az OCD-t a paranoiával együtt az intellektus zavarának (azaz a gondolkodás zavarának) tekintette. 1868-ban a német neurológus és pszichiáter, Wilhelm Griesinger (1817-1868) három OCD esetet publikált, amelyeket ,,Grubelnsucht”-nak nevezett, egy kérődző vagy kérdezősködő betegségnek. Ez minden bizonnyal a kényszerbetegségben megfigyelhető erős késztetésből, vágyból, kompulziók végrehajtása iránti ,,éhségből” ered.
1877-ben a német pszichiáter, Karl Friedrich Otto Westphal (1833-1890) a megszállottságokat az intellektuális funkciók zavarának tulajdonította. Westphal volt az első, aki leírta az OCD-t, ahogyan azt az osztályozási kézikönyvekben meghatározták, beleértve az intelligencia integritását, a hatékony ok-okozati patológia hiányát, a tolakodó gondolatok elfojtásának képtelenségét és a reprezentációk bizarrságának felismerését.
A 19. század utolsó negyedében a diagnosztikai kategória, a neuraszténia (ez a kifejezés, amelyet először legalább 1829-ben használtak az idegek mechanikai gyengeségének megjelölésére utal), számos más rendellenességgel együtt bekebelezte az OCD-t. A 20. század kezdetével Pierre Janet (1859-1947) és Sigmund Freud (1856-1939) is elkülönítette az OCD-t a neuraszténiától.
Az úttörő francia pszichológus, Janet nagyra becsült munkájában, a Les Obsessions et la Psychasthenie (Megszállottságok és pszichaszténia) azt állította, hogy a rögeszmék és kényszerek a pszichaszténiás betegség harmadik (legmélyebb)
szakaszában merülnek fel. Mivel az egyén nem rendelkezik elegendő pszichológiai
feszültséggel (az idegi energia egy formája) a magasabb szintű mentális
tevékenységek (akarat és irányított figyelem) elvégzéséhez, ezért az idegi
energia primitívebb pszichológiai műveletekbe irányítódik, és aktiválja azokat,
rögeszméket és kényszereket hozva létre.
Sigmund Freud, a pszichoanalízis osztrák megalapítója fokozatosan kidolgozta az OCD fogalmát, amely a mentális szerkezetről, a mentális energiákról és a védekezési mechanizmusokról alkotott elképzeléseire épült. Freud nézete szerint a páciens elméje rosszul reagált az elfogadhatatlan, öntudatlan szexuális vagy agresszív identitásimpulzusok, valamint a lelkiismeret és a valóság követelményei közötti konfliktusokra. Úgy vélte, a rögeszmés-kényszeres viselkedés tudattalan konfliktusokhoz kapcsolódik, amelyek a betegség tüneteiként nyilvánulnak meg. (Erről, illetve arról, hogy a belső konfliktus feloldása miként képezi a legfontosabb lépést a kényszerbetegségből való gyógyuláshoz hosszasan írtam a Belső konfliktus feloldása című cikkben) Konfliktus alakul ki a tudatos és tudattalan elme vágyai és későbbi cselekedetei között. Freud rávilágít arra is, hogy az OCD-ben szenvedők, akik gyakran „kénytelenek” olyan tevékenységeket végrehajtani, amelyek csak átmenetileg enyhítik a szorongást, valójában tisztában vannak vele, hogy nevetséges amit tesznek és gyakran kínosnak élik meg cselekvéseiket. A rögeszmés neurózis („zwangsneurose”) kifejezést 1895-ben említették először Freud „szorongásos neurózisról” szóló tanulmányában, a rögeszmés neurózis kifejezést a pszichiáterek még az 1990-es években is használták.
Sigmund Freud, az osztrák pszichoanalízis megalapítója (1856-1939)
Az Egyesült Királyságban a zwang-ot, amelyet általában „kényszernek” fordítanak, ehelyett „megszállottságnak” fordították, de az Egyesült Államokban „kompulziónak” fordították, így az obszesszív-kompulzív zavar végső kompromisszumként jelent meg valamikor a 20. század közepe táján. Érdekes módon, bár manapság az egészségügyi szakemberek a betegség kettős természetét hangsúlyozzák, a rögeszmés gondolatok szorongást váltanak ki, ami kényszeres cselekvéshez vezet, a korábbi egészségügyi szakemberek egyetlen egységnek tekintették azt.
Freud elméletei az 1960-as és 1970-es évekig meglehetősen elfogadottak voltak. Az 1970-es években a viselkedéspszichológia és később a kognitív pszichológia kezdett felülkerekedni a freudi elméleten és az akkoriban még érvényben lévő egyéb elképzeléseken, hogy a mai napig az OCD megértésének fő modelljévé váljanak.
A történet pedig folytatódik, hiszen napjainkban is bőven vannak még vakfoltok a kényszerbetegséget és annak hatékony kezelési módjait illetően. Az OCD sarok oldalán számos cikket, videót és egyéb anyagot találhatsz, amelyek – a kényszerbetegségben töltött éveim és kényszerbetegekkel való munkám, valamint kutatásaim eredményeire támaszkodva – a ma elfogadott nézeteket kiegészítve vagy épp a kényszerbetegséget más szemszögből megvilágítva adnak eredményes útmutatást az OCD legyőzéséhez. Ezen megközelítések és a számtalan példa és új szemléletmód – kényszerbetegek visszajelzéseit alapul véve – komoly változást eredményezhet az obszesszív-kompulzív zavarban szenvedők életében.
Forrás: https://www.ocduk.org/ocd/history-of-ocd/