A szenzorimotoros OCD megismerése után, most lássuk milyen eszközök állnak rendelkezésünkre a szorongás leküzdésére. A szenzorimotoros OCD átfogó kezelése kognitív viselkedésterápia, expozíció és válaszmegvonás (ERP) terápia és elfogadás és elköteleződés (Acceptance and commitment) terápia révén történik.
Fontos megemlíteni, hogy az expozíciós terápia expozíció részére nem kell koncetrálnunk, hiszen az egyén állandóan ki van téve félelmének. Míg egy tisztasági kényszeres elkerüli az általa mocskosnak vélt dolgokat és erővel teszik ki félelmének, addig a szenzorimotoros OCD-vel küzdő személy nem tud elmenekülni félelme elől, hiszen folyamatosan jelen van testében. A válaszmegvonás rész lényege, hogy az egyén ne adjon figyelmet az adott testi érzetnek. Ne feledjük: ez nem azt jelenti, hogy terelje el a figyelmét. Hatalmas különbség van az érzettől való menekülés és annak tudatosítása és figyelmen kívül hagyása között. Nem mindegy, hogy iskolai zaklatónkat elkerüljük, ezzel is jelezve neki, hogy félünk tőle vagy éljük normálisan mindennapjainkat és ijesztgetéseire KÖZÖMBÖS reakciót adunk.
A szenzorimotoros OCD nem különbözik a többi OCD-típustól olyan értelemben, hogy a határok itt is átíródtak. Bármilyen félelmünk van, ez a félelem a konfortzónánkat és terünket beszűkíti. Megtanulni közömbösen reagálni testi érzeteinkre azt jelenti, hogy közömbösen reagálunk a veszélyre. A repülőteres példával élve, a hosszú ideig állandó rettegésben élő rendőrnek azt mondjuk, hogy nem kell figyelnie a veszélyt rejtő csomagokra. Ettől kevésbé fog félni rendőrünk? Ellenkezőleg: hiszen ezzel azt kell elfogadni, hogy bármi átmehet ellenőrzés nélkül és akár veszélyes is lehet az átengedett csomag (jelzés, testi érzet).
A kognitív viselkedésterápián belül az egyéneket arra ösztönzik, hogy megkérdőjelezzék és átalakítsák gondolataikat és torzított meggyőződéseiket bizonyítékokat keresve gondolataikra és félelmeikre. Mint láthatjuk ez egy elég ellentmondásos módszer, hiszen az OCD esetében pont ez a megbizonyosodni vágyás az, ami a kompulzió részét képezi. A kognitív viselkedésterápia során az egyén gondolatai és módszerei félelmei kezelésére megkérdőjeleződnek. Pl. ,,Ön folyamatosan egészségi állapotát ellenőrzi. Úgy gondolja ezzel be tud azonosítani/meg tud reálisan előzni bármiféle problémát? Ezen kívül kognitív átkeretezés és átirányítás által megkérdőjeleződnek azok a viselkedésmódok és reakciók, amelyeket az egyén a szorongás során tanusít. A probléma itt abban rejlik, hogy a rettegő OCD-s személy félelme és biztonsághoz való ragaszkodása által továbbra is ragaszkodhat a 100% biztonság kereséséhez.
Üdvözlünk Elfogadás-ban! Élvezd az utazásod!
A szenzorimotoros OCD – ahogyan minden OCD-téma – teljes elfogadása és legyőzése azáltal valósulhat meg, hogy nem vergődünk tovább az élet történései és rendje ellen. Az elfogadás és elköteleződés terápia erről szól. Hiszen mindannyiunknak van egy meghatározása arról, hogy az életnek milyennek kell lennie. Ez általában így hangzik: ,,Az életnek örömtelinek, boldognak, könnyűnek, fájdalommentesnek kell lennie.” Ez azonban nem a valóság, csupán egy vágy az élettel kapcsolatban. Pont az ilyen vágyak azok, amelyek a valósággal találkozva szenvedést és szorongást okoznak. Hiszen ha az életnek ilyennek kell lennie, akkor a betegség, szenvedés, halál, meghatározásunk alapján nem az élet része. A negatív gondolatok, szívbetegség, agyvérzés nem az élet része. Látjuk már, hogy meghatározásunkban megjelenő vágyunk mily módon okoz hatalmas stresszt és szenvedést számunkra? Azzal, hogy azt kívánjuk, hogy mindez ne legyen az élet – de legalábbis a mi életünk – része, ezzel lehetetlen helyzetbe és elképesztő szorongásba taszítjuk magunkat.
2 évvel ezelőtt – amikor a szívverésem került figyelmem középpontjába – pár hónap után eljutottam egy ponthoz, amikor azt mondtam ,,Elegem van!” Mint később kiderült egy bordasérülés okozott refluxszerű tüneteket és palpitációt – tehát az érzés valós volt – azonban a szívvizsgálat során semmilyen rendellenesség nem mutatkozott. Amikor már mindenki azt mondta, hogy semmi gond nincs – én mégis éreztem néha tüneteket, amelyeket a pánik csak felerősített – mérgemben azt mondtam, hogy elegem van már abból, hogy így élek. Inkább foglalkozok valami érdemlegessel, élvezetessel, ha meg meghalok, akkor ez van, nem tudom már mást tenni. Ez a végleges elhatározás – bár egy mérges állapotból született – tulajdonképpen az elfogadás és elköteleződés terápiában alkalmazott úthoz vezetett el. Ez az ,,elegem van” – kijelentés számos alkalommal csapta be az ajtót bizonyos OCD-témák előtt. Hiszen, ha megelégelve elfogadjuk a történéseket és nem küzdünk tovább, akkor agyunkról levesszük a figyelés terhét. Agyunk valahogy így értelmez: ,,Kész, vége. Az az üzenet érkezett, hogy leállunk, bármi is lesz.” Ez az ,,Én mindent megtettem!” kijelentés az ami által agyunk a feladatot befejezettnek tekinti. Hébe-hóba még ,,felriadunk”, hogy talán figyelni kellene, de ekkor egykedvű, talán kicsit bosszús közömbösséggel ismét jelezzük, hogy ,,Nem! Azt mondtam ennyi!” Az újraélesztést végző orvosok is egy adott ponton túl feladják. A kérdés, hogy mi mikor elégeljük meg?
Az elfogadás és elköteleződés terápia keretében az egyén megfigyelővé válik élete történéseivel kapcsolatban és a terápia az elfogadás mellett arra ösztönzi, hogy az egyén az élet szenvedései közepette tisztázza a számára fontos értékeket és ezek mentén cselekedje és élje életét. Irvin D. Yalom, híres pszichoterapeuta szerint ,,megélt életünk minősége egyenes arányban áll halálfélelmünk mértékével”.
Megfigyeléseim szerint azon kényszerbetegek, akik nem rendelkeznek stabil belső értékekkel és nincs egy ezekre épített életcéljuk vagy legalább egy ezek által meghatározott irány életükben sokkal nehezebben tudnak felülkerekedni félelmeiken. Mert akár szembenézünk halandóságunkkal – és annak kiszámíthatatlanságával – akár nem, az ott van. Kéri, hogy foglalkozzunk vele.
Mindannyian szembenézünk az elmúlással és ki-ki a maga módján próbál ,,halhatatlanná” válni. Művészet, mások szolgálata, utódnemzés – ezen és más utak által igyekszünk tovább élni, remélve, hogy életünk számított. Akármi is az, ami értékkel ruházza fel életünket, fontos, hogy kövessük ezt az utat és eléggé erős érzéseket váltson ki belőlünk ahhoz, hogy félelmeink helyett erre összpontosítsunk. Azt tudjuk mondani: ,,Lehet furán ver a szívem, lehet fura érzést érzek a fejemnél, sok a nyál a számban, olyan mintha nem látnék tisztán – de ha az orvos azt mondta minden rendben, akkor van egy küldetésem és alig várom, hogy ennek beteljesítésén dolgozzak.”
Mindez természetesen egy belső munka, folyamat és gyakorlás eredménye. Ez a cikk csupán útmutatóul kíván szolgálni és arra hivatott, hogy a helyes irányba tereljen az ismétlődő és szorongást (f)okozó megoldások helyett.